Megjött a tavasz, leterítette köpenyét, s leült a dombra. Végignézett a berkeken, a kerteken, a lankákon s a réteken, a csupasz-kopasz fák és bokrok kopárló gyülekezetén.
– No, amíg ezeket felöltöztetem... – szaladt ki a száján, de már mosolyogva szólt oda a körülötte legyeskedő szellőnek: – Eredj, szolgám, suttogd közhírré a fák és bokrok között, hogy aki megmondja, meddig ér el a rigófütty, azt elsőként s tetőtől talpig aranyvirágba öltöztetem.
Illant is már a szellő, térült-fordult, s egy pillantás alatt szétsuttogta a suttognivalóját. Nagy mozgás támadt a szellő nyomában. Minden fa és bokor azt hitte, hogy ő aztán igazán meg tud felelni a tavasz kérdésére.
A parti füzek kihúzták öreg derekukat, és legényesen kezdték pödörgetni pelyhedző barkáikat. A rekettyebokrok sem akartak lemaradni. Nem is beszélve a gyümölcsfákról. A meggy, a cseresznye, a szilva, az alma, a körte, de kiváltképpen a dió, akin egész nap füttyögni szokott a rigó, ő ne tudná, ők ne tudnák, hogy meddig ér el a rigófütty?
De bizony nem tudták. El is csendesedtek valamennyien.
– Hát ennek fele sem tréfa – kottyantotta el a korán érő cseresznye.
– „Kerek egy kérdés” – gondolta az alma s a körte.
– Kemény dió! – sóhajtotta el magát a vén diófa.
A szilva meg se mukkant.
– Ha legalább egy rigónk volna – savanyodott el a meggy –, akinek a hangjáról mértéket vehetnénk.
– Egy rigó, egy rigó.
– Bár egy rigófiú.
De nem volt.
S mert tudták, hogy a rigó a lombos fákat kedveli, elkezdtek csöndben szorgalmasan rügyezni, levelezni.
– Mi az a nagy csönd odalenn? – kapaszkodott a fölfelé igyekvő szellőbe a sombokor a domboldalon.
– A töprengés csöndje.
– Miféle töprengésé?
– Azt kell kitalálni, hogy meddig ér a rigófütty.
– S aki kitalálja?
– Aranyvirág lesz a jutalma – mondta a szellő szűkszavúan, s azzal már föl is szusszant a dombra a tavasz mellé.
Ültek és várták az eredményt.
Napok vagy talán hetek múltán, amikor már szépen zöldellt a környék, megjelent az első rigó is. És hová is szállt volna másra, mint a diófára! El is füttyentette magát. Hegyezték a fülüket a fák, de mind hegyezhették, mert abban a pillanatban innen is, onnan is felharsant a rigófütty.
Zavartan álltak a fák a nagy rigófüttyögésben. A tavasz kacagott, kacagott a tréfán, a szellő meg táncot járt örömében.
Ekkor megszólalt a sombokor a domb oldalában:
– Én megmondom, meddig ér a rigófütty.
– Kicsoda mondja meg? – néztek a kicsi sombokorra.
– Én mondom meg – húzta ki magát a sombokor. – Rigótól rigóig ér.
És ilyenkor meg körbeéri a földet.
Nagyot néztek a bölcs fák, hümmögtek, de aztán belátták, hogy a bokornak igaza van. Annál is inkább, mert látták, hogy maga a tavasz is helyeslően bólogat a sombokor válaszára. S láthatták azt is, amint elnyeri méltó jutalmát, mert abban a minutumban tetőtől talpig aranyvirágba borult.
Húsos som
– No, amíg ezeket felöltöztetem... – szaladt ki a száján, de már mosolyogva szólt oda a körülötte legyeskedő szellőnek: – Eredj, szolgám, suttogd közhírré a fák és bokrok között, hogy aki megmondja, meddig ér el a rigófütty, azt elsőként s tetőtől talpig aranyvirágba öltöztetem.
Illant is már a szellő, térült-fordult, s egy pillantás alatt szétsuttogta a suttognivalóját. Nagy mozgás támadt a szellő nyomában. Minden fa és bokor azt hitte, hogy ő aztán igazán meg tud felelni a tavasz kérdésére.
A parti füzek kihúzták öreg derekukat, és legényesen kezdték pödörgetni pelyhedző barkáikat. A rekettyebokrok sem akartak lemaradni. Nem is beszélve a gyümölcsfákról. A meggy, a cseresznye, a szilva, az alma, a körte, de kiváltképpen a dió, akin egész nap füttyögni szokott a rigó, ő ne tudná, ők ne tudnák, hogy meddig ér el a rigófütty?
De bizony nem tudták. El is csendesedtek valamennyien.
– Hát ennek fele sem tréfa – kottyantotta el a korán érő cseresznye.
– „Kerek egy kérdés” – gondolta az alma s a körte.
– Kemény dió! – sóhajtotta el magát a vén diófa.
A szilva meg se mukkant.
– Ha legalább egy rigónk volna – savanyodott el a meggy –, akinek a hangjáról mértéket vehetnénk.
– Egy rigó, egy rigó.
– Bár egy rigófiú.
De nem volt.
S mert tudták, hogy a rigó a lombos fákat kedveli, elkezdtek csöndben szorgalmasan rügyezni, levelezni.
– Mi az a nagy csönd odalenn? – kapaszkodott a fölfelé igyekvő szellőbe a sombokor a domboldalon.
– A töprengés csöndje.
– Miféle töprengésé?
– Azt kell kitalálni, hogy meddig ér a rigófütty.
– S aki kitalálja?
– Aranyvirág lesz a jutalma – mondta a szellő szűkszavúan, s azzal már föl is szusszant a dombra a tavasz mellé.
Ültek és várták az eredményt.
Napok vagy talán hetek múltán, amikor már szépen zöldellt a környék, megjelent az első rigó is. És hová is szállt volna másra, mint a diófára! El is füttyentette magát. Hegyezték a fülüket a fák, de mind hegyezhették, mert abban a pillanatban innen is, onnan is felharsant a rigófütty.
Zavartan álltak a fák a nagy rigófüttyögésben. A tavasz kacagott, kacagott a tréfán, a szellő meg táncot járt örömében.
Ekkor megszólalt a sombokor a domb oldalában:
– Én megmondom, meddig ér a rigófütty.
– Kicsoda mondja meg? – néztek a kicsi sombokorra.
– Én mondom meg – húzta ki magát a sombokor. – Rigótól rigóig ér.
És ilyenkor meg körbeéri a földet.
Nagyot néztek a bölcs fák, hümmögtek, de aztán belátták, hogy a bokornak igaza van. Annál is inkább, mert látták, hogy maga a tavasz is helyeslően bólogat a sombokor válaszára. S láthatták azt is, amint elnyeri méltó jutalmát, mert abban a minutumban tetőtől talpig aranyvirágba borult.
Húsos som
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése